NAGYCSÜTÖRTÖK

Nagycsütörtökön sok különleges dolog történik, amikkel kapcsolatban számos kérdés felmerülhet a vallást közelebbről nem ismerő emberben. Miért mennek a harangok Rómába... Mi a jó abban, hogy valaki idegen emberek lábát nyilvánosan megmossa... Miért csupaszítják le az oltárt a mise végén...? 

A nagycsütörtök esti mise a legszebb szertartások egyike: felelevenítjük benne az utolsó vacsorát és Jézus legnehezebb éjszakáját. 

A mise kezdetén elbúcsúzunk az öröm hangjaitól: a csengők, a harangok és az orgona a "Dicsőség" alatt egyszerre szólnak, majd elnémulnak egészen a Feltámadásig. A harangok Rómába mennek, így szól a néphagyomány. Lelki szemeink előtt talán látjuk is a Szent Péter téren sorakozni a világ harangjait... kicsik és nagyok, újak és patinás régiek... összegyűltek, hogy kondulásukkal még véletlenül se zavarják meg e szomorú napokat. Nyilván mindannyian tudjuk, hogy a harangok a valóságban sehova se mennek, nem hagyják el tornyaikat. E szemléletes metafora annak kifejezésére szolgál, hogy ezekben a napokban elcsendesedünk, a fájdalomra koncentrálunk, most nincs helye az öröm hangjainak. 

A szertartás során csengő helyett kereplő figyelmeztet a szentségi jelenlétre, az éneket sem kíséri semmilyen hangszer. 

A szentmise olvasmányaiban felelevenítjük az első "Húsvétot", a kivonulás előtti éjszakát, majd pedig az utolsó vacsora eseményeit. Ennek a napnak a csúcspontja az oltáriszentség megalapításának ünneplése, azonban nem feledkezünk meg arról sem, hogy milyen gesztust tett Jézus a tanítványai felé, amikor megmosta lábukat. A mai, hierarchizált világban szintén nagy jelentősége van ennek a cselekedetnek, hiszen egy "magasabb beosztású" ember ritkán végez "szolgai" munkát. Ezért is fontos a lábmosás történetének felidézése, sok templomban ilyenkor 12 kiválasztott személynek maga a miséző pap mossa meg a lábát. Jelképes cselekedet ez, mely magába foglalja a papi hivatás szolgálat-jellegét is, de egyúttal számunkra is figyelemfelhívás, hogy ne ragaszkodjunk vélt vagy valós pozícióinkhoz, és ne legyünk restek valamilyen szolgálatot, szívességet tenni embertársaink irányába. 

Az átváltoztatásban - mint minden szentmisében - felidézzük az utolsó vacsorán Jézus által elmondott szavakat, az ünnep tiszteletére pedig ezen a napon általában két szín alatti áldozásra is lehetőség van. 

Az utolsó vacsora estéjének része az árulás is. Ezért az áldozást követően egyre inkább Jézus elfogatása előtti óráinak lelki küzdelmére koncentrálunk. 

Ennek "fizikai" megnyilvánulásaként az oltáriszentséget minden templomban körmenetben átviszik egy ideiglenes őrzési helyre, egy mellékoltárba. Különösen szemléletes, ahogy az oltáriszentséget vivő pap nyomában sorban kapcsolódnak le a templom lámpái. A végén csak félhomály marad. Az oltárszekrény ajtaja tárva-nyitva áll, ami semmikor máskor nem fordul elő, az oltárt pedig sorban megfosztják minden ékességétől. Nem marad se gyertya, se virág, se terítő. Semmi, ami eltereli a figyelmet a lényegről. Aztán kihunynak a maradék fények is és megkezdődnek a virrasztás nehéz órái. Figyelmünk most arra irányul, amikor Jézus megéli a mindenki által elhagyatottság érzését és szembenéz a közelgő szenvedéssel és halállal. Ezekben az órákban Jézus nagyon emberi érzéseket él át, hiszen mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor tartunk valami elkerülhetetlen rossz dologtól. Mindannyian átéltünk már félelemmel teli éjszakát egy közelgő orvosi beavatkozás, egy komoly munkahelyi szituáció, egy nehéz, sorsdöntő vizsga, vagy bármi más miatt. 

Jézussal való együttérzésünk jelenként a legtöbb templomban egy órán keresztül imádságos virrasztást tartanak a nagycsütörtöki szertartást követően.