LEVÉL JÓZSEF ATYÁNAK

Kedves József Atya!

Bár ezt az oldalt elsősorban nem azért hoztuk létre, hogy személyes gondolatokat közöljünk, hanem hogy az egyházközség híreit megosszuk a nagyvilággal, most mégis eljött a személyes gondolatok ideje. A közvetlen környezetünkben zajló események arra késztettek, hogy magamba szálljak, számot vessek önmagammal: mit is jelent nekem egy egyházközség tagjának lenni, és mit képvisel számomra a plébános.

A magyar nyelv számos, szebbnél szebb metaforába foglalt kifejezést alakított ki erre a hivatásra: lelkipásztor, lelkiatya... Egyáltalán nem túlzás az „atya” megszólítás, hisz József Atyát sokan szinte családtagnak tekintjük. Mivel a születésem után nem sokkal került hozzánk, amióta az eszemet tudom, magától értetődő, hogy mindig ott van, része az életem fontos eseményeinek. Nem csak egy pap a sok közül, akikkel az eddigi életem során találkoztam, hanem az az ember,  

...akinek 3 évesen a világ legtermészetesebb dolgaként köszöntem sziát,

...aki kisiskolás koromban délutánonként „Baráti kört” tartott, hétvégén pedig ministránsgyűléseket, és akinek a Trabantjába ilyenkor Guinness-rekordot ostromló létszámban fértünk be, ha kellett,

...aki nyári tábort és egyházközségi kirándulásokat szervez, melyeken életre szóló élményeket szerzünk, és amelyek segítségével gyerekek és felnőttek hazánk újabb és újabb tájait, értékeit fedezhetik fel,

...aki soha nem felejti el felhívni a figyelmet a természet szépségére és rajta keresztül a Teremtőre – legyen az akár egy túra az erdőben, kilátás egy hegy tetejéről vagy egy virágzó rózsabokor,

...aki mindig igyekszik lépést tartani a világ, az ország, az egyházmegye, a település eseményeivel, és próbál ebből minél több értékes dolgot közvetíteni fiatalok és idősek felé egyaránt,

...aki templomot épített,

és akinek én felnőve – a sok közül az egyik – jobbkeze lehetek.

Nem könnyű ebben a világban hívőnek maradni. Arra mindenképp szükség van hozzá, hogy hiteles emberek álljanak az ember előtt-mellett. József Atya hitelességéhez és jószándékához pedig nem férhet kétség.

Nem számít, hogy nem futott be ki-tudja-milyen egyházi „karriert”, nem számít, hogy nem tart előadásokat sportcsarnoknyi embernek és nem ír könyveket, hisz mindenkinek más az útja.

Az számít, hogy a rábízottakról mindig a legjobb tudása szerint (néha azon felül is) igyekszik gondoskodni. Az számít, hogy nem sok embert hallottam nagyobb tisztelettel-nagyrabecsüléssel-szeretettel beszélni a szüleiről... Az számít, hogy bármilyen munkáról van szó, elsők között áll oda, és fogja kézbe a kaszát, az ásót, a lapátot… Az számít, hogy senkire nem mond rosszat, még akkor sem, ha megérdemelné, sőt amikor valamelyikünk nagy vehemenciával panaszkodik másvalakire, József Atya mindig békít, csitít, a végtelenségig próbálja a jót meglátni és megláttatni mindenkiben. És az számít, hogy saját életével mutat példát az Isten gondviselésére való ráhagyatkozásra. Nem mindig könnyű, azt jól tudom.

Persze azért mi sem értünk mindig mindenben egyet, ugye? Sok dologról másképp gondolkozunk, aztán valakinek végül így vagy úgy igaza lesz. Eközben én talán olykor túl vehemensen is védelmezem a vélt vagy valós igazamat, ha így van, elnézést érte. Mindannyiunknak vannak hibái, hisz emberek vagyunk. De biztos vagyok abban, hogy egy közösség akkor működhet, akkor lehet élő, ha mindenki hozzáteszi, ami tőle telik, és így a sok különböző ember kiegészíti egymást. Néha döcögősebben, máskor gördülékenyen, néha áldozatvállalással, máskor diadalmenetben… lényeg, hogy együtt tesszük a dolgunkat.

Még nem tudjuk, mit tartogat a jövő. De azt a kapcsolatot, ami az elmúlt 30 évben létrejött, nem írhatja felül semmi. És azokat a dolgokat, amikkel József Atya igencsak bőségesen alkotott maradandót lelki és fizikai értelemben egyaránt, nem veheti el senki. Mint ahogy a nagyrabecsülésünket, szeretetünket sem….

Remélem sokáig „dolgozhatunk” még együtt, egészségben… békességben.