Kedves József Atya!
Bár
ezt az oldalt elsősorban nem azért hoztuk létre, hogy személyes gondolatokat
közöljünk, hanem hogy az egyházközség híreit megosszuk a nagyvilággal, most
mégis eljött a személyes gondolatok ideje. A közvetlen környezetünkben zajló
események arra késztettek, hogy magamba szálljak, számot vessek
önmagammal: mit is jelent nekem egy egyházközség tagjának lenni, és mit képvisel
számomra a plébános.
A
magyar nyelv számos, szebbnél szebb metaforába foglalt kifejezést alakított ki erre a hivatásra:
lelkipásztor, lelkiatya... Egyáltalán nem túlzás az „atya” megszólítás, hisz József
Atyát sokan szinte családtagnak tekintjük. Mivel
a születésem után nem sokkal került hozzánk, amióta az eszemet tudom, magától értetődő, hogy mindig ott van, része az életem fontos eseményeinek. Nem
csak egy pap a sok közül, akikkel az eddigi életem során találkoztam, hanem az az ember,
...akinek
3 évesen a világ legtermészetesebb dolgaként köszöntem sziát,
...aki
kisiskolás koromban délutánonként „Baráti kört” tartott, hétvégén pedig ministránsgyűléseket,
és akinek a Trabantjába ilyenkor Guinness-rekordot ostromló létszámban fértünk
be, ha kellett,
...aki
nyári tábort és egyházközségi kirándulásokat szervez, melyeken életre szóló élményeket szerzünk, és amelyek segítségével gyerekek és felnőttek hazánk újabb és újabb tájait, értékeit fedezhetik fel,
...aki
soha nem felejti el felhívni a figyelmet a természet szépségére és rajta
keresztül a Teremtőre – legyen az akár egy túra az erdőben, kilátás egy hegy tetejéről
vagy egy virágzó rózsabokor,
...aki
mindig igyekszik lépést tartani a világ, az ország, az egyházmegye, a település
eseményeivel, és próbál ebből minél több értékes dolgot közvetíteni fiatalok és
idősek felé egyaránt,
...aki
templomot épített,
és
akinek én felnőve – a sok közül az egyik – jobbkeze lehetek.
Nem
könnyű ebben a világban hívőnek maradni. Arra mindenképp szükség van hozzá,
hogy hiteles emberek álljanak az ember előtt-mellett. József Atya hitelességéhez és jószándékához
pedig nem férhet kétség.
Nem
számít, hogy nem futott be ki-tudja-milyen egyházi „karriert”, nem számít, hogy
nem tart előadásokat sportcsarnoknyi embernek és nem ír könyveket, hisz
mindenkinek más az útja.
Az
számít, hogy a rábízottakról mindig a legjobb tudása szerint (néha azon felül
is) igyekszik gondoskodni. Az számít, hogy nem sok embert hallottam nagyobb
tisztelettel-nagyrabecsüléssel-szeretettel beszélni a szüleiről... Az számít,
hogy bármilyen munkáról van szó, elsők között áll oda, és fogja kézbe a kaszát,
az ásót, a lapátot… Az számít, hogy senkire nem mond rosszat, még akkor sem, ha
megérdemelné, sőt amikor valamelyikünk nagy vehemenciával panaszkodik másvalakire,
József Atya mindig békít, csitít, a végtelenségig próbálja a jót meglátni és megláttatni
mindenkiben. És az számít, hogy saját életével mutat példát az Isten
gondviselésére való ráhagyatkozásra. Nem mindig könnyű, azt jól tudom.
Persze azért mi sem értünk mindig mindenben egyet, ugye? Sok dologról másképp
gondolkozunk, aztán valakinek végül így vagy úgy igaza lesz. Eközben én talán olykor
túl vehemensen is védelmezem a vélt vagy valós igazamat, ha így van, elnézést érte. Mindannyiunknak vannak hibái, hisz emberek vagyunk. De biztos
vagyok abban, hogy egy közösség akkor működhet, akkor lehet élő, ha mindenki
hozzáteszi, ami tőle telik, és így a sok különböző ember kiegészíti egymást. Néha
döcögősebben, máskor gördülékenyen, néha áldozatvállalással, máskor
diadalmenetben… lényeg, hogy együtt tesszük a dolgunkat.
Még nem
tudjuk, mit tartogat a jövő. De azt a kapcsolatot, ami az elmúlt 30 évben
létrejött, nem írhatja felül semmi. És azokat a dolgokat, amikkel József Atya igencsak
bőségesen alkotott maradandót lelki és fizikai értelemben egyaránt, nem veheti
el senki. Mint ahogy a nagyrabecsülésünket, szeretetünket sem….
Remélem sokáig „dolgozhatunk” még együtt, egészségben… békességben.
