Árpád-házi Szent László királyunk korán kitűnt vitézségével: 1068-ban a cserhalmi ütközetben a besenyők és kunok, 1071-ben a Nándorfehérvárt s a Szerémséget elfoglaló bizánciak elleni győztes hadak egyik vezére. Népszerűségét katonai erényein kívül emelte megjelenése, magas, izmos termete, „fejjel kimagasló” volta. Ehhez járult bensőséges, mély vallásossága. A bajbajutottakat védelmező, megszabadító jóindulata által lett az európai keresztény lovagkirály mintaképe s egyik legelső képviselője.
1083-ban szentté avattatta András és Benedek zoborhegyi remetéket, Gellért püspököt, István királyt, és Imre herceget. Ezzel a „szent királyok nemzetségének” nevezett Árpád-háznak is új, keresztény és nemzetivé váló családi hagyományokat teremtett, melyet saját élete és egyénisége példája is erősített.
Hite és jelleme által a hagyomány a Magyar Háromkirályok között tartja számon, mert Istvánnal és Imrével együtt a kereszténység csillagát követve ők vezették el a magyar népet Krisztushoz. Jellemében a harcos nomád férfieszmény és az európai lovagideál ötvöződött, ezért a szentek egy másik csoportjával, a harcban segítő szentekkel is (Mihály arkangyal, Dömötör, Móric, György, Jakab) ország-patrónus lett.
A középkori hazai mondák és legendák egyetlen szentünket sem magasztalták annyira, mint László királyt. II. István idejében a váradiak kérték, Szent László Somogyváron a Szent Egyed apátságban nyugvó földi maradványait szállítsák Váradra. Ezért Istenítéletet tartottak: a király megparancsolta, hogy László király tetemét tegyék szekérre, és nézzék meg, hogy a befogott lovak merre húznak. Ezek olyan sebesen indultak el Várad felé, hogy a jelenlévő váradi papok és hívek alig tudták utolérni. 1192-ben a szenttéavatási szertartása alatt hat óra tájban tündöklő fényű csillag jelent meg a monostor fölött, ahol a szent király nyugodott és két órán át ragyogott az ünneplő embersokaság fölött.
Arany János is megénekelte a Dubnici Krónika előadása nyomán azt a hagyományt, hogy 1345 farsangján, amikor a székelyek és a magyarok Laczfy András vezérletével a tatárok ellen harcoltak, László feje eltűnt a helyéről, a székesegyház oltáráról, elment, hogy együtt küzdjön híveivel, akik győzelmet arattak. Harmadnapra találta meg a templom sekrestyése: Szent László feje egészen átizzadt a derekas helytállás közben. Egy fogoly tatár még elmondta, hogy amikor a székelység rájuk ment, hatalmas termetű vitéz járt előtte: magas lovon, fején aranykorona, kezében szekerce. Rettenetes csapásaival és vagdalkozásaival tizedelte őket. A vitéz feje fölött a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündökölt csodálatos fényességben, aranykorona a fején.
Természetmagyarázó mondák hőse, hiszen forrásvíz fakad lova patkójának helyén (Püspökfürdő, Jászó, Vácszentlászló), szomjas katonái számára Mózes példájára sziklából fakaszt vizet (Nyitra, Mátraverebély, Jászódöbrő, Bene, Torda, Erdőbénye, Kővágótöttös, Püspökszentlászló).
Mindvégig védőszentje a katonáknak, lovagoknak, bíróknak, törvénykezőknek, s védelmezője a női tisztaságnak.
A magyarságnak Szent László különös oltalmába vetett hitéről, egyben nemzeti büszkeségéről helyneveink is tanúskodnak.
Életének legismertebb története, amikor megmentett egy lányt az országba betörő kunoktól. Tisztelete különösen a székelyek között volt erős, annyira, hogy ők "Mária és László" nevében indultak csatába.
Könyörgések
Szent László urunk, légy pártfogónk az Istennél, hogy hivatásunkban soha meg ne tántorodjunk, szívünkhöz a gyávaság ne férjen, a rosszba soha bele ne nyugodjunk, Hazánkért éljünk haljunk, s egykor az Üdvösségre jussunk! Ámen.
Istenünk, te sokféle csodával dicsőítetted meg Szent László királyt. Érdemeiért és közbenjárására add, hogy őrizkedni tudjunk minden rossztól, és vezess a boldog örök életre. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Forrás: https://ktp.hu/hitunk-es-eletunk/unnepek/egyhazi-unnepek/szent-laszlo
SZENT LÁSZLÓ
Legenda
Monda Lajos a nagy király:
Eredj szolgám, Lacfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Lacfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak;
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messzefénylik a sok fegyver,
Messzedöng a föld alattok.
Hallja László a templomban
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszöjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
– Éjféltájban lehetett már –
A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki a térre;
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti:
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyen-völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja,
Csodálatos! – de csodákat
Szül az Isten akaratja. –
Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Lacfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi
Míg a tatár – több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye –
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló,
De fölharsog a kiáltás:
„Uram Isten és Szent László!”
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen láthatatlan
Csattog a nagy ércló körme.
„Ide, ide jó vitézek!”
Gyüjti népét Lacfi Endre:
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.
Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki nem mozdul helyéből
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.
Fel, Budára, Lacfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi préda, annyi zászló
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket.
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.
Hogy elértek Nagy-Váraddá,
– Vala épen László napja –
Keresztvízre áll a vad faj,
Lacfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:
„Nem a székely, nem is Lacfi,
Kit Isten soká megtartson;
Hanem az a: László! László!
A győzött le minket harcon:
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő, felséges;
Korona volt a fejében
Sár-aranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek:
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos! –”
Monda a nép: az Szent-László,
És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle;
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sirboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyednapra átizzadva
Találtatott boldog teste.
(Arany János)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése